A Zsidókhoz írt levél
Jézus az Új Szövetség főpapja
A zsidóságból megtért, jeruzsálemi vagy palesztinai keresztényeknek íródott. A zsidó gondolkodás szívéhez nyúl, amikor kijelenti, hogy az egyetlen igazi főpap Jézus; Ő az Új Szövetség főpapja; a főpap lényegi tulajdonságai, és a Bibliának a témával kapcsolatos ígéretei benne teljesülnek be. A zsidó vallási élet középpontjában ui. az áldozatbemutatás állt, valamint a zsidó főpap, - mint az Istennel való kapcsolat eszközei, közvetítői.
A) Jézus Főpap. - Hogyan igazolja ezt a levél? - A pap közvetítő Isten és ember között: Jézus a legtökéletesebb közvetítő:
1) Egyrészt azért, mert Ő Isten Fia, Isten jobbján ül, de Isten létére mindenkiért magára vette az emberséget és életét áldozta az emberekért (2,9-10; 1-2. fejezet).
2) Jézus Főpap és közvetítő, mert Ő egy lett az emberekkel: magába vette az emberiséget, és ezért önmagában az egész emberiséget odavihette Istenhez (4,14-5,9).
Magára vette emberségünket, és halálával legyőzte a halált: „így akarta felszabadítani azokat, akik a halál félelméből egész életükön át rabszolga sorban sínylődtek” (2,15).
„Maga is kísértést szenvedett, így tud segíteni azokon, akik kísértésbe esnek” (2,18).
„Főpapunk nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el.” (5,15)
3) Főpapsága felülmúlja a zsidó papságot és főpapságot:
A zsidó főpapnak mindig újra áldozatot kellett bemutatnia a népért. Jézus áldozata egyszer s mindenkorra szól – nincs szükség már más áldozatra. (Ezzel megszűnt a zsidó papság szerepe.) (9.fej)
A zsidó főpap évente egyszer léphetett be a „Szentek szentjébe”, hogy az áldozatot bemutassa. Jézus egyszer s mindenkorra belépett a mennybe, nem más áldozatokkal vagy állatok vérével, hanem saját vére által: „önmagát ajánlotta fel szeplőtelen áldozatul Istennek” (9,11-28).
B) A levél záró része buzdítás a hívekhez (10,19-13,17), és az ismert „tehát” szócskával kezdődik (noha a levél mindenegyes tanító részét is követik a témákkal kapcsolatos buzdítások).
1) A buzdítások teológiai alapja a levél titka: Mi is részesedünk Krisztus papságában. – Mi is beléphetünk vele „a Szentek Szentjébe”, azaz a mennybe (10,19-24). Az egész keresztény erkölcs úgy jelenik meg itt, mint amely Krisztus áldozatába és papságába illeszkedik bele (vö. 10,19-24; 13,13-16).
2) A buzdításokból kitűnik, hogy a levél olvasóinak súlyos szenvedéseket kell kiállniuk hitükért (vö. 12,1-13), és fenyegeti őket az elpártolás veszélye. A hívőknek erre a helyzetére is választ ad a levél befejező része: Krisztus megváltásában való részesedésünk útja a hit (11.fej) és az állhatatosság (12.fej.).
C) A levél írója az ószövetségi szentírás idézésével és az ószövetségi papságra vonatkozó előírásokkal igazolja és szemlélteti Jézus egyedülálló főpapságát (egyetemes megváltói küldetését).
Megdöbbentő összefoglalást találunk itt arról: milyen csodálatosan meg vannak rajzolva Jézus vonásai az Ószövetségben.
A szerző rámutat, hogy sok ószövetségi kijelentés és jel senki másra nem vonatkozhat, csak Jézusra. Ő az, akit Isten – a jövendölések megfogalmazása szerint - Fiának tekint (1,5-2,9); Ő a Főpap, Melkizedek rendje szerint, akiről a zsoltár szól, és akinek papsága nem felel meg a zsidó papság törvényeinek (7,1-28); Ő az, aki magára veszi az emberiség bűnét, és aki megvalósítja az Új Szövetséget Istennel, saját vére által (8,8-11;10,5-7; 16-17).
A szerző továbbá fejezetről-fejezetre hangsúlyozza, hogy az ószövetségi liturgiák, szertartások is Jézusra mutatnak, benne teljesülnek be (vö. 9,1-10,18).
D) A levél újdonsága, hogy Jézust főpapnak nevezi. De a gondolat megjelenik az evangelistáknak (különösen szent János apostolnak) és sz. Pálnak teológiájában is, Krisztus egyetemes megváltó küldetéséről. Az Efezusi és Kolosszei levelekben is úgy jelenik meg Krisztus, mint a mindenség feje és foglalata, aki által és akiben az Atya teremti, megváltja és összefoglalja a világot. - A római levél középponti tanítása is ez: hogy Krisztus feláldozta magát értünk, hogy mi megigazuljunk; ezért is hív: „adjátok át tehát testeteket, Istennek tetsző áldozatul!” (12,1)
Bár a szentírás máshol nem nevezi Jézust „papnak”, a gondolat jelen van mindazokban a kijelentésekben, amelyek a hívek „általános papságáról” szólnak (hiszen az Krisztus papságában való részesedés); különösen szent Péter 1. levelében és a Jelenések könyvében:
Vö. „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg minket” (1Pt 2,9).
„Lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be.” (1Pt 2,5)
„Ő szeretett minket, vérével megváltott bűneinktől, és Istennek, Atyjának országává és papjaivá tett bennünket.” (Jel 1,6)
„Véreddel megváltottad, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,9-10; vö. Jel 20,6)
A Jelenések könyve főpapi ruházatban mutatja be Jézust (1,13; sőt főpapi viselet volt a „varratlan köntös” is, amelyet Jézus szent János szenvedéstörténetében visel Jn 19,23).
A levél szerzőjének egy ideig szent Pált tartották, majd általános lett a vélemény, hogy nem tőle, hanem egy tanítványától, vagy ismeretlen szerzőtől származik.
Műfaja nem annyira levél, inkább egy jól megszerkesztett igehirdetés, homília leírt anyagának tűnik. (Az elején nincs a levelekben szokásos címzés, üdvözlet, s a levélszerű befejezés nem szorosan csatlakozik az írás egészéhez.)
Keletkezésének ideje a templom elpusztulása, illetve a zsidó háború előtti idő (67), hiszen a templom élő liturgiájáról szól, s nem ejt szót a háborúról, a keresztények elmeneküléséről.
Csoportbeszélgetési témák:
1. Jézus papságáról kiemelten írnak a 4,14-5,10 versek. Fogalmazzuk meg, mi ezek szerint a papság lényege, és hogyan vonatkozik ez reánk.
2. A levél összehasonlítja az ószövetségi papságot, Jézus papságával. Olvassuk el a 9,1-28; 10,4-10 verseket. Melyek a lényegi különbségek a két papság között? Mit jelent számunkra, hogy Jézus a mi főpapunk (vö.10,19-24)?
3. Melyik újszövetségi könyvekben találkoztunk hasonló gondolattal: amelyekben Jézus, mint a mindenség közvetítője-papja jelenik meg?
4. A levél 12,1-13 buzdítása mire hív bennünket, és hogyan kapcsolódik ez a levél egészéhez?
Feladat: „Krisztus vérének erejében megvan a reményünk, hogy beléphetünk a Szentek Szentjébe. Ez az új életút, amelyet tulajdon testén keresztül nyitott nekünk” (10,19-20).
A Szentek Szentje – a szentély, az Istennel való legbensőbb találkozás helye, ahová a főpap évente csak egyszer léphetett be, más halandók pedig soha. Jézus viszont megnyitotta nekünk az Istennel való állandó találkozás lehetőségét, hogy belépjünk a mennybe, hogy állandó kapcsolatban éljünk vele (vö. 9,24). – „Krisztus vérének erejében van meg a reményünk.” Gyakoroljuk e héten különösen a hálaadást – Krisztus megváltó szeretetéért; és törekedjünk lélekben minél gyakrabban belépni a mennybe, felemelni lelkünket a mennybe, Jézushoz. – Leggyakorlatibb útja ennek „hogy szeretetre, jótettre segítjük egymást” (10,25); hogy békességet és szeretetet viszünk másoknak (12,14; 13,1-4); hogy erősítjük az egységet egyházi elöljáróinkkal s így építjük egyházi közösségünket (13,7).
Jézus az Új Szövetség főpapja
A zsidóságból megtért, jeruzsálemi vagy palesztinai keresztényeknek íródott. A zsidó gondolkodás szívéhez nyúl, amikor kijelenti, hogy az egyetlen igazi főpap Jézus; Ő az Új Szövetség főpapja; a főpap lényegi tulajdonságai, és a Bibliának a témával kapcsolatos ígéretei benne teljesülnek be. A zsidó vallási élet középpontjában ui. az áldozatbemutatás állt, valamint a zsidó főpap, - mint az Istennel való kapcsolat eszközei, közvetítői.
A) Jézus Főpap. - Hogyan igazolja ezt a levél? - A pap közvetítő Isten és ember között: Jézus a legtökéletesebb közvetítő:
1) Egyrészt azért, mert Ő Isten Fia, Isten jobbján ül, de Isten létére mindenkiért magára vette az emberséget és életét áldozta az emberekért (2,9-10; 1-2. fejezet).
2) Jézus Főpap és közvetítő, mert Ő egy lett az emberekkel: magába vette az emberiséget, és ezért önmagában az egész emberiséget odavihette Istenhez (4,14-5,9).
Magára vette emberségünket, és halálával legyőzte a halált: „így akarta felszabadítani azokat, akik a halál félelméből egész életükön át rabszolga sorban sínylődtek” (2,15).
„Maga is kísértést szenvedett, így tud segíteni azokon, akik kísértésbe esnek” (2,18).
„Főpapunk nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el.” (5,15)
3) Főpapsága felülmúlja a zsidó papságot és főpapságot:
A zsidó főpapnak mindig újra áldozatot kellett bemutatnia a népért. Jézus áldozata egyszer s mindenkorra szól – nincs szükség már más áldozatra. (Ezzel megszűnt a zsidó papság szerepe.) (9.fej)
A zsidó főpap évente egyszer léphetett be a „Szentek szentjébe”, hogy az áldozatot bemutassa. Jézus egyszer s mindenkorra belépett a mennybe, nem más áldozatokkal vagy állatok vérével, hanem saját vére által: „önmagát ajánlotta fel szeplőtelen áldozatul Istennek” (9,11-28).
B) A levél záró része buzdítás a hívekhez (10,19-13,17), és az ismert „tehát” szócskával kezdődik (noha a levél mindenegyes tanító részét is követik a témákkal kapcsolatos buzdítások).
1) A buzdítások teológiai alapja a levél titka: Mi is részesedünk Krisztus papságában. – Mi is beléphetünk vele „a Szentek Szentjébe”, azaz a mennybe (10,19-24). Az egész keresztény erkölcs úgy jelenik meg itt, mint amely Krisztus áldozatába és papságába illeszkedik bele (vö. 10,19-24; 13,13-16).
2) A buzdításokból kitűnik, hogy a levél olvasóinak súlyos szenvedéseket kell kiállniuk hitükért (vö. 12,1-13), és fenyegeti őket az elpártolás veszélye. A hívőknek erre a helyzetére is választ ad a levél befejező része: Krisztus megváltásában való részesedésünk útja a hit (11.fej) és az állhatatosság (12.fej.).
C) A levél írója az ószövetségi szentírás idézésével és az ószövetségi papságra vonatkozó előírásokkal igazolja és szemlélteti Jézus egyedülálló főpapságát (egyetemes megváltói küldetését).
Megdöbbentő összefoglalást találunk itt arról: milyen csodálatosan meg vannak rajzolva Jézus vonásai az Ószövetségben.
A szerző rámutat, hogy sok ószövetségi kijelentés és jel senki másra nem vonatkozhat, csak Jézusra. Ő az, akit Isten – a jövendölések megfogalmazása szerint - Fiának tekint (1,5-2,9); Ő a Főpap, Melkizedek rendje szerint, akiről a zsoltár szól, és akinek papsága nem felel meg a zsidó papság törvényeinek (7,1-28); Ő az, aki magára veszi az emberiség bűnét, és aki megvalósítja az Új Szövetséget Istennel, saját vére által (8,8-11;10,5-7; 16-17).
A szerző továbbá fejezetről-fejezetre hangsúlyozza, hogy az ószövetségi liturgiák, szertartások is Jézusra mutatnak, benne teljesülnek be (vö. 9,1-10,18).
D) A levél újdonsága, hogy Jézust főpapnak nevezi. De a gondolat megjelenik az evangelistáknak (különösen szent János apostolnak) és sz. Pálnak teológiájában is, Krisztus egyetemes megváltó küldetéséről. Az Efezusi és Kolosszei levelekben is úgy jelenik meg Krisztus, mint a mindenség feje és foglalata, aki által és akiben az Atya teremti, megváltja és összefoglalja a világot. - A római levél középponti tanítása is ez: hogy Krisztus feláldozta magát értünk, hogy mi megigazuljunk; ezért is hív: „adjátok át tehát testeteket, Istennek tetsző áldozatul!” (12,1)
Bár a szentírás máshol nem nevezi Jézust „papnak”, a gondolat jelen van mindazokban a kijelentésekben, amelyek a hívek „általános papságáról” szólnak (hiszen az Krisztus papságában való részesedés); különösen szent Péter 1. levelében és a Jelenések könyvében:
Vö. „Ti választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul lefoglalt nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből csodálatos világosságára hívott meg minket” (1Pt 2,9).
„Lelki templommá, szent papsággá épültök, hogy Jézus krisztus által Istennek kedves lelki áldozatokat mutassatok be.” (1Pt 2,5)
„Ő szeretett minket, vérével megváltott bűneinktől, és Istennek, Atyjának országává és papjaivá tett bennünket.” (Jel 1,6)
„Véreddel megváltottad, Istenünk országává és papjaivá tetted őket, és uralkodni fognak a földön.” (Jel 5,9-10; vö. Jel 20,6)
A Jelenések könyve főpapi ruházatban mutatja be Jézust (1,13; sőt főpapi viselet volt a „varratlan köntös” is, amelyet Jézus szent János szenvedéstörténetében visel Jn 19,23).
A levél szerzőjének egy ideig szent Pált tartották, majd általános lett a vélemény, hogy nem tőle, hanem egy tanítványától, vagy ismeretlen szerzőtől származik.
Műfaja nem annyira levél, inkább egy jól megszerkesztett igehirdetés, homília leírt anyagának tűnik. (Az elején nincs a levelekben szokásos címzés, üdvözlet, s a levélszerű befejezés nem szorosan csatlakozik az írás egészéhez.)
Keletkezésének ideje a templom elpusztulása, illetve a zsidó háború előtti idő (67), hiszen a templom élő liturgiájáról szól, s nem ejt szót a háborúról, a keresztények elmeneküléséről.
Csoportbeszélgetési témák:
1. Jézus papságáról kiemelten írnak a 4,14-5,10 versek. Fogalmazzuk meg, mi ezek szerint a papság lényege, és hogyan vonatkozik ez reánk.
2. A levél összehasonlítja az ószövetségi papságot, Jézus papságával. Olvassuk el a 9,1-28; 10,4-10 verseket. Melyek a lényegi különbségek a két papság között? Mit jelent számunkra, hogy Jézus a mi főpapunk (vö.10,19-24)?
3. Melyik újszövetségi könyvekben találkoztunk hasonló gondolattal: amelyekben Jézus, mint a mindenség közvetítője-papja jelenik meg?
4. A levél 12,1-13 buzdítása mire hív bennünket, és hogyan kapcsolódik ez a levél egészéhez?
Feladat: „Krisztus vérének erejében megvan a reményünk, hogy beléphetünk a Szentek Szentjébe. Ez az új életút, amelyet tulajdon testén keresztül nyitott nekünk” (10,19-20).
A Szentek Szentje – a szentély, az Istennel való legbensőbb találkozás helye, ahová a főpap évente csak egyszer léphetett be, más halandók pedig soha. Jézus viszont megnyitotta nekünk az Istennel való állandó találkozás lehetőségét, hogy belépjünk a mennybe, hogy állandó kapcsolatban éljünk vele (vö. 9,24). – „Krisztus vérének erejében van meg a reményünk.” Gyakoroljuk e héten különösen a hálaadást – Krisztus megváltó szeretetéért; és törekedjünk lélekben minél gyakrabban belépni a mennybe, felemelni lelkünket a mennybe, Jézushoz. – Leggyakorlatibb útja ennek „hogy szeretetre, jótettre segítjük egymást” (10,25); hogy békességet és szeretetet viszünk másoknak (12,14; 13,1-4); hogy erősítjük az egységet egyházi elöljáróinkkal s így építjük egyházi közösségünket (13,7).